Természetesen megint hiányt pótol az Operaház, amikor az Erkel Színházban bemutatja a huszadik századi operairodalom egyik alapművét, George Gershwin alkotását, a múlt század harmincas éveiben született Porgy és Besst. Ugyanezt tette dalszínházunk 1970-ben is, amikor először műsorára tűzte a darabot.
A XIX. században, Erkel idejében a kor legjelentősebb kortárs operái szinte késedelem nélkül jutottak el a magyar főváros közönségéhez, a XX. században már egyre növekvő elmaradással kerültek színre nálunk a nyugati világsikerek. A politika – pontosabban a külpolitikai orientáció – szabta meg a művészi ízlést is.
Az amerikai dzsessz pedig éppoly messze volt a német fasiszta heroizmustól, mint a szovjet típusú szocialista forradalmi romantikától.
A húszas években még népszerű tánczenének tartott amerikai műfaj a harmincas évek végére, a negyvenes évek elejére, a háború kezdetére már dekadens szórakoztatóipari terméknek számított, a szocializmus első éveiben pedig nyugati mételynek, a tiszta népi kultúra egyik legfőbb ellenségének tekintették. A Kádár-kori liberalizálódás kellett ahhoz, hogy a Magyar Állami Operaház bemutassa a Porgy és Besst, akkor viszont a legmagasabb színvonalon, kettős szereposztásban. Az viszont már aligha csak a politika számlájára írandó, hogy mégsem vert gyökeret a repertoárban, ahogyan az egy igazi klasszikus esetében elvárható lett volna.
Később még szerzői jogi akadályokba is ütközött a mű előadása. A szerzői jogokat birtokló Ira Gershwin, a zeneszerző bátyja, aki életében nem ellenezte ugyan, hogy az európai operaházak festett arcú énekesekkel vigyék színre a művet, 1983-ban bekövetkezett halálakor végrendeletében kikötötte, hogy a Porgy és Besst csak afroamerikai énekesek adhatják elő. Ennek azonban most, a 2018-as budapesti bemutatón szerencsére csak egy furcsa nyoma maradt, mégpedig a szórólapon egy mondat:
A Porgy és Bess produkció jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel.
Azaz a bemutatás feltétele volt, hogy közöljék a bemutató tilalmát. Más kérdés, hogy a budapesti operaközönség érdeklődése meddig tartotta volna műsoron a darabot. De bárhogy lett volna is, a Porgy előadása ma éppoly hiánypótlás, mint csaknem fél évszázada volt.
Ez az egyik fontos és dicséretes dolog, ami az Erkel Színház új bemutatójáról elmondható. A másik, hogy nagyszerű a produkció zenei színvonala. Dénes István vezényletével pompásan szólalnak meg Gershwin dallamai, a kórusok tiszta hangzással töltik be a teret. A legtöbb operarajongónak ennyi elég is, úgyhogy a siker biztosnak vehető. Más kérdés, hogy meddig tart ezt a siker: a kortárs művek, ritkaságok, ínyencségek bemutatóit gyakran mindig nagy ünnepléssel fogadják a jelen lévők, de hogy hány alkalommal töltik majd meg az újra érzékeny, érdeklődő, fogékony nézők az Erkel közel kétezres nézőterét, az kérdéses.
A sikernek aligha lehet akadálya a történet minősége vagy sajátos közege. Abba, hogy egy opera cselekménye mennyire logikus és épületes, ezúttal sem érdemes igazán elmélyedni. Nem sokkal tisztább, áttekinthetőbb ez a történet sem, mint mondjuk A varázsfuvoláé. De a zene ezt a sztorit is helyre teszi. Dramaturgiailag például aligha megnyugtató az a befejezés, hogy Porgy elindul a kábítószerre visszaszokott Bess után New Yorkba. Ott még minden addiginál nagyobb drámák is elképzelhetők. Zeneileg viszont a zárókórus valóságos New York-himnusznak hangzik, és emelkedett hangulatával érzelmileg tökéletesen lezárja a művet.
A mostani produkciónak talán még ma is merész újdonsága, hogy a darabot kivette a feketebőrűek közegéből,
szembeszegülve a szerző testvérének, Ira Gershwinnek a végrendeletében megfogalmazott követelményével, amely szerint csak feketék szereplők adhatnák azt elő. Ezúttal még csak nem is festik magukat feketére az énekesek, mint ahogy azt az 1970-es előadásban is tették. Ezzel az egyszerű gesztussal, máris egyetemesebbé, általánosabbá válik az előadás sugallata. Nem elsőrenden fekete, hanem elsősorban emberi történetet látunk, amilyen bőrszíntől függetlenül megeshet bárhol.
Kifogásaim a színpadra állítás egyéb elemeivel, a látvánnyal, a rendezéssel szemben vannak.
Sebastian Hannak díszlettervező egy modern építmény tövébe helyezi a játékot. A szegény környezet hangsúlyozásának elhagyása indokolható, hiszen az a fajta nyomorúság, amelyben a korábbi évek nagy gazdasági válságából éppen csak kilábalt Amerikában a harmincas évek elején-közepén élhetett a faji megkülönböztetéstől is sújtott fekete kisebbség, mára aligha jellemző. A látvány közelíti hozzánk a történet kereteit, külsőségeit. Lisztopád Krisztina jelmezei viszont inkább a szubkulturális jelleget éreztetik, cigányos tarkaság, hanyagság jellemzi az öltözékeket, ami megint csak lehetne termékeny kiindulópont, ha a rendezés ki tudná aknázni.
Almási-Tóth András azonban tartózkodik ettől. Különösen az amúgy is meglehetősen hosszú első részben nehezíti meg ez a rendezői passzivitás a nézői befogadást. Itt ugyanis aránylag kevés a cselekmény a környezetfestő, a szereplőket bemutató motívumokhoz és főképp az időtartamhoz képest. A köznapi életet, a nyomornegyedbeli semmittevést nem sikerül eleven élettel megtölteni, igazán érdekessé tenni. Ráadásul az igazán közismertté vált, nagy sikerű slágerek is inkább a második és a harmadik felvonásban vannak, amelyeket már különben is elvisz a cselekmény: a feszültségek, szándékok, célok, akaratok ütközései bevonják a nézőt a színpadi történésekbe.
Dénes István vezényletével a zenekar pontosan, telten, erőteljesen szólal meg, nem különben az énekkar, amelyet Riederbauer Richárd tanított be. Palerdi András súlyos, erőteljes, testi hibájával fegyelmezetten együtt élő Porgyt játszik és énekel, Létay Kiss Gabriella Besst jellemének ingatagságával együtt is rokonszenvessé tudja tenni. Szegedi Csaba Crawn erőszakosságát, Balczó Péter Sporting Life aljasságát tudja érzékletesen megmutatni.
Erős, lenyűgöző produkció. Be kell valljam, egyetlen dolog nem jutott eszembe közben: hogy miért fehérek a feketék.