A darab egyik hangsúlyos részeként jelenik meg, hogy Tom, a férfi főszereplő céltáblává válik, amiért egy molett lányba lesz szerelmes, tehát nem a társadalmi elvárások mentén választ magának párt. Mennyire ingoványos terep egy ilyen, napjainkban is népszerű témáról a színház nyelvén beszélni?
Egyáltalán nem az, hiszen a színháznak többek között az is a feladata, hogy olyan témákat feszegessen, amikről az előadás után a néző elgondolkodhat.
Szeretem az ilyen mélységekbe menő darabokat, amikor nemcsak kapirgáljuk a felszínt, hanem kimondjuk azt, amiről szó van.
Ráadásul ez színészi szempontból is izgalmas feladat, hiszen amikor egy összetett személyiséget mutatunk be, az ember körülnéz a környezetében, hogy ismer-e hasonló figurát.
Mélységekről és elgondolkodtatásról beszélsz, miközben a FAT PIG egy vígjáték, a műfajról pedig nem feltétlenül ez a két fogalom jut elsőként eszünkbe.
Minden komédia tartalmaz olyan fordulópontokat, amin a néző ugyan jót kacag, de megérzi a háttérben húzódó igazságokat, a mögöttes mély tartalmat.
Balázs Andrea és Pásztor Tibor (Fotó/Forrás: Köő Adrien)
A humor nem gyengíti a komoly mondanivalót?
Épp ellenkezőleg. Sőt, ez a jelenség az embereknél is megfigyelhető: én például egy rendkívül életigenlő, vidám embernek gondolom magam, aki optimistán áll ehhez a mostani furcsa világhoz is, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy felszínes lennék. Ahogy a FAT PIG Helenje sem az.
A darab szereplői szembesülnek bizonyos, a külsőre vonatkozó társadalmi elvárásokkal, melyekkel akár ti is találkozhattok a színházban. A ti színpadi léteteket mennyire határozzák meg a sztereotípiák?
Én nagyon nézőközpontú színész vagyok, azokért jövök be esténként, akik megtisztelnek azzal, hogy jegyet váltanak az előadásokra. Ennek fényében végzem a munkám, és igyekszem magamról reálisan gondolkodni.
Fontos, hogy a színész tisztában legyen a saját korlátaival, és azokkal a szerepekkel, amik az ő alkatához illenek.
Balázs Andrea (Fotó/Forrás: Köő Adrien)
Sose vágytál Júlia-típusú naivaszerepekre?
Nem. A drámaírók – nemzetközi szinten és Magyarországon egyaránt – nagy szeretettel írtak fantasztikus szerepeket más alkatú hölgyeknek is. A FAT PIG-nél is kifejezetten egy pufi csajra van szükség.
A médiaorientált társadalom világában a színháznak szerepet kell vállalnia abban, hogy formálja a közízlést, akár az ideális nőről alkotott képet?
A klasszikus színházban hiszek, ott pedig semmiképpen. A média nyomán ömlik az emberekre, hogy milyennek kell lennie a „tökéletes” nőnek, az Instagramon naponta jön szembe egy-egy modellkinézetű lány, akihez mások szeretnének hasonlítani. Mindenki maga dönti el, hogy ebből mennyit enged be az életébe, mennyire akar megfelelni az aktuális szépségideálnak. Én úgy gondolom, hogy nem kell mindenkinek egyformának lennie, sőt
az a csodálatos az emberekben, hogy különbözőek és sokszínűek.
Az általad említett klasszikus színházban hogy fér meg ez a sokszínűség? Eltérhettek a hagyományosnak gondolt szerepábrázolásoktól?
A hagyományos vagy polgári színházba is sok minden belefér, ugyanakkor nem gondolom, hogy minden darabot vadul modernizálni kellene. Bizonyos művek pont úgy jók, ahogy megírták őket.
A FAT PIG viszont egy modern vígjáték, mai problémákkal.
Ez a darab, amellett, hogy szórakoztatni akar, egy kicsit talán a sikerorientált, külsőségekre építő társadalom és kapcsolatok szatírájaként is működik. Azt feszegetjük benne, hogy hogyan viszonyulunk ahhoz, amit gondolnak rólunk, milyen hatással van az életünkre a fizikai megjelenésünk, és hogy ebben a helyzetben megtartható-e az önmagunkba vetett hitünk. A cél az, hogy miközben a néző egy szórakoztató vígjátékot lát, és jól érzi magát, hazafelé esetleg elgondolkodjon azon, hogy ő mennyire igyekszik megfelelni a környezete elvárásainak.
Nehéz figyelmen kívül hagyni az elvárásokat, miközben a média folyamatosan azt sulykolja az emberbe, hogy nem elég jó.
Igen, és Helen karaktere pont erre mutat rá. Talán azoknak a hitét is visszaadja, akik nem érzik magukat elég jónak, esetleg testképzavarral küzdenek.
Hiszen lehet valaki úgy is tökéletes, hogy nem illeszkedik a társadalmi normákhoz.
A média hatása, a társadalmi nyomás komoly tényező a testképzavar kialakulásában?
Bennem ez sosem okozott feszültséget, de nagyon sokan vannak, akikben igen, főként a fiatalabb korosztály körében, akik ebből a szempontból nagy veszélynek vannak kitéve. Példaképeket keresnek, hasonlítani akarnak a sztárokra, akikért rajonganak, ezért ezeknek az ismert embereknek különösen nagy a felelősségük abban, hogy jó kommunikációval a földön tartsák ezeket a fiatalokat. Ha belegondolok, tizenéves koromban én is olykor elbizonytalanodtam magamban, de a sors olyankor szinte azonnal bebizonyította, hogy minden úgy van rendben, ahogy éppen van. Hogy ez így alakult, abban nagy szerepe van annak a támogató közegnek, ami körülvett. Hagyták, hogy olyan legyek, amilyen vagyok, és az élet minket igazolt: húsz éve élek boldogságban valakivel, aki a hiányosságaimmal és többleteimmel is szeret, a pályámon pedig eddig nem volt olyan évad, hogy legalább négy-öt új bemutatóm ne lett volna.
Ha tudom, hogy számítanak rám, nagyon könnyű elviselnem magam.
A FAT PIG szereplői (Fotó/Forrás: Köő Adrien)
Helennek könnyű elviselnie magát?
Helen sok szempontból hasonlít rám, például én is sokat foglalkozom az önelfogadással. A környezetemben is azt látom, hogy férfiak és nők egyaránt napi szinten küzdenek ezzel, kompenzálnak, miközben sokkal boldogabbak lennének, ha nem azzal foglalkoznának, mit mond a szomszéd, hanem hogy őket mi teszi elégedetté. A darabban sok olyan mondat hangzik el Helen szájából, amiket már én is kimondtam, nem is egyszer. Például egy alkalommal a lány a saját alkatával viccel, mire Tom rászól, hogy ne mondjon ilyeneket magáról. Helen visszakérdez, hogy „miért ne?” – az életben egy hasonló szituációban én is válaszoltam már ezt.
A humor is lehet a kompenzáció eszköze?
Igen, de ha ez történik, általában erőltetetté válik a vicc, ami nem szimpatikus. Az már egy póz, és azt jelzi, hogy elégedetlen az ember. Ha valamit akarok kifelé közvetíteni, ami egyébként nem én vagyok, a kommunikáció félre fog csúszni.
Helen belső vívódásait – amik a darab során felszínre is törnek – én is átéltem már, olyan igazságokat mond ki, amiket én is szeretnék elmondani az embereknek.
Helent mennyire érintik érzékenyen azok a bántó megjegyzések, amiket Tom a környezetétől kap?
Tisztában van velük, már a kapcsolat elején figyelmezteti a fiút, hogy miket mondanak róla az emberek. De olyan, mint én: valójában nem érdekli, amit mások gondolnak róla. Ha csak egy pillanatra is különbözöl a másiktól – és ehhez nem kell pufinak lenni – bántások célpontjává válhatsz. Ezt mindenki átélte már, lehetetlennek tartom, hogy valaki úgy járt ki egy általános vagy egy középiskolát, hogy soha nem szóltak be neki valamiért. Helen ki is mondja: amíg fiatal vagy, mindenedet szégyelled, aztán később elfogadod magad. A titok az öregedés.
Fejléckép: Balázs Andrea (fotó: Köő Adrien)
hírlevél
