Ignácz Rózsa (Fotó/Forrás: Tóth Margit / OSZMI)

„A kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország között” – ezzel a sorral kezdte Ignácz Rózsa a Levelek Erdélyből című regényét 1939-ben. Még írói pályája elején volt, nemrég hagyta abba a színészetet, s vált meg a Nemzeti Színháztól. De mintha már akkor megsejtette volna, hogy a sehová sem tartozása miatt mindenről le kell mondania: díjakról, elismerésekről, a kortársak és az utókor megbecsüléséről. Mai irodalmi elemzésekben gyakran emlegetik őt úgy, mint az elfelejtett írónőt. Holott vagy negyven könyvet írt, regényeket, történelmi és gyerekkönyveket, színdarabokat, riportokat is, mégis kilógott minden skatulyából. Ignácz Rózsa fia – az idén januárban elhunyt Kossuth-díjas költő és nyelvész, Makkai Ádám – így emlékezett egykor az édesanyjára:

Édesanyjának azonban talán a legnagyobb alkotása kivételes egyénisége volt. A színpadon szépséges dáma volt, íróként munkamániás, aki szépelgés nélkül ábrázolta a huszadik századi kisebbségi magyar sors tragédiáit. Erkölcsi mércéit sosem tagadta meg.

Ignácz Rózsa Erdélyben, Kovásznán született 1909-ben, később szüleivel Fogarasra költöztek. Számára az elsőszámú példaképe édesapja, Ignácz László volt, aki lelkészként szolgált Fogarason, magyar iskolát alapított ott. Emellett

A kisebbségi Országos Magyar Párt tagjaként képviselő lett a bukaresti parlamentben. Jelleméről sok mindent elárul egyik parlamenti felszólalása. A román nyelvet erdélyi akcentussal beszélte, s mikor a képviselők gúnyolódva kacagni kezdtek a kiejtésén, Ignácz tacitusi latinra váltva fejezte be a szónoklatát. Majd megjegyezte: „Az urak amúgy is fennen hangoztatják Rómáig visszanyúló gyökereiket, önöknek biztosan nem okoz gondot az elmondottak megértése.” A döbbent csend után a Tisztelt Ház felállva tapsolt. Ignácz esperes gyakran emlegette azt is:

Jászai Mari, a családi barát

Miután Erdélyt 1920-ban elcsatolták Magyarországtól, a román hatóság az első világháborúból visszatérő Székely Hadosztály lefegyverzett katonáit a fogarasi várba záratta. Rózsa még csak tíz éves volt, de már segélycsomagokat gyűjtött a bebörtönzött katonáknak. A kislány művészi adottságai is korán megmutatkoztak: gyerekszínészként aratott sikereket, és tizennégy éves korában beküldte egyik írást a Benedek Elek szerkesztette Cimborának. „Benedek apó” pedig így válaszolt az ismeretlen szerzőnek: „Novelládat boldog örömmel közlöm. Irigylésre méltóan egészséges humorodat tartsa meg az Isten. Írj még sok hasonlót, legfiatalabb kedves munkatársam.”

Ignácz Rózsa (Fotó/Forrás: Tóth Margit / OSZMI)

A lány színészi képességeire édesapja is felfigyelt, s egyszer megkérdezte tőle: lenne-e kedve ahhoz, hogy Rákosi Szidi pesti színésztanodájába menjen. Az esperes értett a színészi kvalitáshoz, régi családi barátjuk volt Jászai Mari is. Még Kovásznán laktak, mikor a színésznő a településre érkezett, hogy a helyi gyógyfürdőben kúráltassa a reumáját. Eljárt Ignácz László istentiszteleteire is. Mondta is neki: ilyen orgánummal színész is lehetne, és nem kéne egy isten háta mögötti helyen paposkodnia. Ignácz a lányának is sokat áradozott Jászai Mariról – nem kevés gátlást okozva ezzel neki. Rózsa édesapja kérdésére azt válaszolta: „Nem akarok színésznő lenni, mert nincs olyan hangom, mint Jászainak.” „Eszed nincs. Szamár vagy és gyáva” – vágta rá az apja.

A középiskolát a lány Kolozsvárott fejezte be, akkor már kötelező volt a kétnyelvű, magyar-román érettségi. Az Ignácz Rózsa életét kutató Földesdy Gabriella színháztörténész úgy véli:

Ignácz Rózsa első regényében – Anyanyelve magyar – ír erről az időszakról. A főszereplő 18 éves lány történetében beszél a saját ifjúságáról, az iskolai megalázásokról. Csalással akarták megakadályozni, hogy leérettségizzen, és az érettségi oklevelét is ellopták. Akkor fogalmazódhatott meg benne, hogy el kell hagynia Erdélyt, mert neki ott nincs jövője, sem továbbtanulási esélye.

Távozásának azonban más oka is volt: édesapja 1927-ben rákban meghalt, s a drága gyógykezelésekre ráment mindenük. A gyógyulás reményében előre felvett parlamenti napidíjakat nem tudták miből visszafizetni. Rózsa az édesanyjával kettesben élt, amikor az állam mindenüket elárverezte. Egy évre meghúzhatták magukat a lelkészlakban, utána utcára kerültek volna. Rózsa édesanyja a fogarasi magyar iskolában tanított, amit bezártak, s mivel nem tanult meg románul, esélye sem volt arra, hogy máshol kapjon tanári állást.

Anya és lánya 1928-ban eldöntötték: Budapestre költöznek. Ám a búcsú Erdélytől mindkettőjüknek nagyon fájt. Az anya gyászfátylat öltött, Rózsa édesapja szavaira gondolt: „A hivatást tudó ember a helyén marad. A kétholdas helyén maradó székely földműves emberebb ember, mint azok a tisztviselő urak, akik az impériumváltozáskor elfutottak nehezebb élet elől.” Csakhogy nekik már nem maradt választásuk: elindultak Magyarországra. S noha Rózsa később többször is visszatért Erdélybe, élete végéig Budapesten lakott.

Urak, úrfiak

Áttelepülésük után a lány mégis a budapesti Színiakadémiára jelentkezett, mivel ide érettségi okmány nélkül felvételizhetett: rögtön sikerrel. Ám a színiiskola nem hozott sok örömöt neki, tanárai gyakran megszólták erdélyi kiejtése miatt. Diploma után Szegedre, majd a budapesti Nemzeti Színházba került. Főszerepeket azonban nem osztottak rá, ráadásul gyakran kritizálta a kortárs szerzők darabjait azzal: ő másként írta volna meg a jeleneteket. „Akkor írd meg te!” – fakadt ki egyszer jó barátja, Tamási Áron. És Rózsa komolyan véve az intést, megírta első színdarabját, az Ezer hold pipacsot. Elküldte névtelenül Jób Dánielnek, a Vígszínház direktorának, aki kijelentette: új színdarabírót, egy zsenit fedezett fel. Megdöbbent, mikor megtudta, a Nemzeti színésznője a szerző, de a művet bemutatta Ajtay Andor és Bajor Gizi főszereplésével. Az előadás a parlagon hagyott földesúri nagybirtokokról szól. Csak a baloldali lapok méltatták pár sorban.

Ezer hold pipacs Tolnay Klárival a Vígszínházban (1939) (Fotó/Forrás: Wellesz Ella / OSZMI)

Más is megváltozott Rózsa életében. Még a színiakadémiára járt, amikor szerelem szövődött közte és unokatestvére, Makkai János között, és összeházasodtak. A Nemzetiben játszott már, mikor a fiuk, Ádám, 1935-ben megszületett. Az édesanya a szülést követően súlyosan megbetegedett, sokáig nem lépett fel. Közben a Nemzeti élére kinevezték igazgatónak Németh Antalt. Régi jó viszony fűzte őt Rózsához, ám amikor a színésznő visszatért a színpadra, alig foglalkoztatta őt.

– Ignácz Rózsa csalódottságában ajánlotta fel első színművét a Vígszínháznak, s nem a Nemzetinek. Később az Urak, úrfiak című regényében az anyaországba települő erdélyiekről írt. Őszintén beszélt arról is, hogy az ideköltöző erdélyiek között is mennyi a haszonleső karrierista. Németh Antal iránti haragját is beleírta az egyik figurába, lóti-futi, nevetséges rendezőcskének ábrázolva őt – magyarázza Földesdy Gabriella.

Miután hazatért, újra pályát módosított, prózaírásba kezdett. Az Anyanyelve magyar című első regénye 1937-ben berobban az irodalmi életbe. „Első könyveimet – ma úgy látom – túl hangos siker fogadta. Minden árnyalatú újság írt róluk a Protestáns Szemlétől a Nyugatig” – emlékezett a kezdetekre az írónő.

– Ignácz Rózsa hamarosan visszatért Erdélybe, inkognitóban utazott – folytatja Földesdy Gabriella –, s ottani élményei alapján írta meg a Született Moldovában, a Rézpénz című. regényeit, a Keleti magyarok nyomában regényes útirajzát, a Levelek Erdélyből elbeszéléskötetét, valamint a családi anekdotákat, emlékeket közreadó Családi mondakört. Tárgyilagosan ábrázolta az anyaországtól elszakadt magyarság nyomorúságos helyzetét. Műveiben került minden árvalányhajas, magyarkodó romantikát.

Az írónő hihetetlen intenzitással dolgozott, holott a magánélete is válságba jutott. Férjétől különvált, egymaga nevelte a kisfiát, egyedül volt akkor is, amikor Ádám a gyermekbénulási járványban megbetegedett. Ignácz Rózsával a Film Színház Irodalom készített interjút 1942 júniusában, amikor is az Erdélyről szóló műveiért megkapta élete első, egyben utolsó díját: a Ferenc József-díjat. Az interjúban őszintén beszélt arról is, mennyire nehéz az írói és a női szerepeket összehangolni:

Boldog írók, akik leteszik a tollat, fölsóhajtanak és tovább mennek! De én akkor kezdem el a munkámat, mikor már befejeztem. Problémákat vetek fel, sorsokról írok. És jönnek a levelek, hívnak fölolvasásokat tartani, utaznom kell és vándorolnom. És megírják azt is, hogy fizetni nem tudunk, még az útiköltségét sem, szállást és élelmet sem igen ígérhetünk, de, várjuk szeretettel. Hogyan is utasíthatnám el őket…Bár néha föllázadok. Élni, csak élni szeretnék…”

Az embermentő

1944. március 19-én a németek bevonultak Magyarországra, és a náci megszállás az írónő családját is súlyosan érintette. Volt férjét és unokatestvérét, Makkai Jánost üldözte a Gestapo. Rózsa nemcsak neki segített önzetlenül, hanem a férfi új külföldi menyasszonyának is. Makkai János fiatalon jobboldali képviselő volt, de 1940 után már Magyarország különbékéjéért dolgozott a Szabad Magyar Rádió főszerkesztőjeként.

Fia, Ádám később így idézte fel ezt az időszakot: „Apám amerikai barátnője, Betty Smith kétségbeesve rohant segítségért, nos éppen anyámhoz. Nem tudom, hány elvált feleség bánt volna akkora szeretettel és megértéssel a fiatalabb vetélytárssal, mint tette azt anyám. Nemcsak vigasztalta Bettyt, hanem még intenzívebben kezdett el nyomozni apám holléte után, és tartotta Bettyben a lelket. Apámat letartóztatták a németek, de 1944 szeptemberében a Kállay-, majd a Lakatos-kormány lépéseket tett a parlamenti státuszt élvező politikai foglyok szabadon bocsátására. Így apámék átkerültek Vácról a budapesti rabkorházba.” Rózsa ott is látogatta ex-férjét, és sürgette, hogy menyasszonyával házasodjanak össze, és meneküljenek külföldre. Erre azonban egy ideig nem kerülhetett sor, mert Makkait 1945-ben a kommunisták fogták el, és hét hónapra újra lecsukták. Szabadulása után, 1946-ban sikerült kiszöknie az országból, Amerikába.

Ignácz Rózsa és Jávor Pál a Nemzeti Színház A falu rossza című előadásában (1938) (Fotó/Forrás: Vajda M. Pál / OSZMI)

A náci megszállás alatt azonban Ignácz Rózsa is életveszélyben volt a fiával együtt. Az egyik nyilas minisztertől felszólítást kapott, írjon egy ifjúsági regényt a náci Horst Wesselről, ám ő megtagadta ezt. „Anyám inkább az illegalitást választotta. Kézenfogva meneteltünk egyik ismerős lakásáról a másikra vagy két hónapon át – emlékezett Makkai Ádám. –

Földesdy Gabriella szerint az írónő több zsidó menekültet segített elbújtatni. Barátnője, Bajor Gizi villájába is eljárt, ahol szintén zsidókat bújtattak. Ám a zsidómentés körülményei máig tisztázatlanok, leginkább azért, mert Ignácz Rózsa nemigen beszélt róla, sohasem kérkedett a hősiességével.

A háború után még publikált egy-két regényt. 1948 után a kommunista rezsim szilenciumra ítélte. Priusznak számított, hogy a Horthy-rendszerben irodalmi sikereket ért el, erdélyi művei miatt pedig nacionalizmussal, irredentizmussal vádolták. Tíz évig egyetlen műve sem jelenhetett meg: műfordításokból próbálta önmagát és fiát eltartani. Makkai Ádám feljegyzései szerint anyja naponta fél liter feketekávén és két-két és fél csomag cigarettán élt. Ám ez alatt az idő alatt is megszállottan írt – „fiókregényeket”. Pedig számolt azzal, hogy ezek talán sosem jelenhetnek meg.

Irodalomtörténészek szerint Ignácz Rózsa legjobb regényei – A vádlott, az Ünnepi férfiú, A születésnap körül – 1951 és 1953 között keletkeztek. Például A vádlott főhőse egy könyvtáros, akit kirúgtak az állásából, amiért a politikai okokból bezúzásra ítélt könyveket meg akarta menteni. A regény vádirat a sztálinizmus bűneiről, az embertelen kommunista diktatúráról. Könyveit otthon a fiának diktálta, aki legépelte a kézitatokat. „A lapokat más-más címekkel ellátott dossziékban rejtettük, méghozzá nem is sorrendben. Elég nehéz feladat volt számon tartani, mi hová tartozik. Az áldossziékra olyan álcímeket kanyarítottunk, mint „Egybeszántva, avagy Túrkeve, az első szocialista város” – írta Makkai Ádám. Ha az ÁVÓ megtalálja ezeket a könyveket, annak a következményei végzetesek lettek volna. S noha megúszták a rendőrségi zaklatást, az 1951 és ’53 között írt művek csak Ignácz Rózsa halála után, posztumusz jelenhettek meg.

Mindenáron humanista

Földesdy Gabriella említi, hogy az írónő az ötvenhatos forradalomban nem vett részt, írásaiban azonban a hős forradalmárok mellé állt, például a pesti srácok kifejezést ő használta először egyik novellájában. A forradalom bukását ő is tragédiaként élte meg. Az 1956. november 4. után megalakuló Kádár-kormány egyezséget akart kötni az írókkal. Ha nyilvánosan kijelentik, hogy ötvenhat ellenforradalom volt, és elismerik legitimnek a Kádár-rendszert, kegyeltként megjelenhetnek a műveik, nyilvános szereplésekre, állami juttatásokra és díjakra számíthatnak.

Következményei súlyosak lettek: kizárólag gyerekkönyveket és műfordításokat publikálhatott. Társadalomkritikus írásai továbbra is a fiókban maradtak. Mivel fia is éleshangú cikkeket publikált a forradalom alatt, nem volt biztonságos tovább Magyarországon maradnia. Ádám addigra már elvégezte az ELTE magyar-latin szakát, s úgy döntött, kimegy Amerikába, édesapjához, akit tizenegy éves korában látott utoljára. A budapesti búcsút így idézte fel később: „Anyám ezekkel a szavakkal indított útnak: lehet, hogy belebolondulok, de neked innen el kell menned... Neked itt nem nő fű...” Makkai Ádám emigrációja után az USA-ban nyelvész professzori címet szerzett, a legrangosabb amerikai, majd hawaii egyetemen tanított. Tizenegy évig nem jöhetett haza, édesanyját pedig nem engedték ki hozzá. Csak az 1963-as általános amnesztia után vált lehetővé, hogy Ignácz Rózsa meglátogathassa Amerikában fiát és rokonait. Mindenáron marasztalni próbálták kint, de Rózsa azt mondta szeretteinek:

Neki Erdély és Magyarország is a hazája volt, s harmadik otthont már nem akart keresni a világban, noha tudta: Budapesten újra mellőzöttség vár rá. Fiával azonban élete végéig intenzíven leveleztek. Mivel a postai küldeményeket felbontották, megegyeztek abban: ha felesleges „h” betű van a szó végén, az „halandzsát” jelent és a cenzor megtévesztését szolgálja. „Idehaza a viszonyokh szépen stabilizálódnakh” – írta fiának a tengeren túlra Rózsa. S noha a rendszer puhulásával egy-egy műve a tűrt kategóriába kerülve megjelenhetett, az irodalmi életben mindvégig hátterébe szorult. Egyedül élt szűkös budai lakásában.

Ignácz Rozsa Veron szerepében a Nemzeti Színház A komédiás című előadásában (1936) (Fotó/Forrás: Vajda M. Pál / OSZMI)

Ignácz Rózsa szinte minden regénye tartalmaz önéletrajzi elemeket, de az 1975-ben megjelent Ikerpályáimon kötetében ír legőszintébben magáról. Beszél arról is, miként vált ő a hazájában irredenta ellenséggé, de a jobboldaliak és a magyarságukat melldöngetve hirdetők sem kímélték. „Legtöbbet a bús vadmagyarok szidalmaztak olvasói leveleikben, és épp az erdélyi tárgyú regényeim félreértésén gerjedve be. Dicsértek a vadmagyarok „hazafiatlan megalkuvó oláhbérencnek” is.

Ám hiába került a jobb- és a baloldal célkeresztjébe is, erkölcsi alapelveihez hű maradt olyan időszakokban is, amikor ezt csak a legbátrabbak merték. „Gondolkodó ember és mindenáron humanista – aminek tudni akarom magamat, de semmiféle napi politikai elkötelezettséget nem vállaltam, soha. Kötöttséget csak egyetlen örökségemhez tudok, és ez az anyanyelvem” – írta az Ikerpályáimon memoárjában.

– összegez Földesdy Gabriella. Az írónő 1979 novemberén a boltba akart lemenni, amikor a 86-os busz véletlenül felcsúszott a járdára és elütötte őt. Más visszaemlékezések szerint csak a busz szele sodorta el Rózsát, aki néhány óra múlva meghalt. Hetven éves volt, legyengült, fáradt szervezete több ütközést már nem bírt ki. Temetésén a régi barát, Göncz Árpád és az Amerikából hazatért fia mondott beszédet. Sírjára azt a bibliai sort írták, amit leggyakrabban idézett: „Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.”

Kovásznai szülőházában emlékszobát alakítottak ki Ignácz Rózsának, és a településen szobor őrzi a huszadik század egyik legbátrabb asszonyának emlékét.

Szerző: Sándor Zsuzsanna

Magyar Művészeti Akadémia (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)

Az 1920-as államfordulatok utáni magyar színháztörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI.