Hetényi Elemér amolyan színházi mindenes volt: színész, rendező, táncoskomikus, operetténekes, színházi lapszerkesztő, gyermekdarabokat írt. Színházpedagógusként megújította az erdélyi színjátszást. E különös mesterről se könyv, se tanulmány nem jelent meg. Csupán néhány korabeli cikkből, tanítványok visszaemlékezéseiből próbáljuk rekonstruálni a sorsát.

Hetényi Elemér az 1910-es években a kolozsvári társulat főrendezője volt. Dunky fivérek felvétele (Fotó/Forrás: OSZMI)
Hetényi Elemér 1866-ban egy Balaton közeli kis faluban, Ádándon született. Számára nem volt kérdés, hogy színész lesz. Nagyapja, nagyanyja is színészek voltak, édesanyja, a nagybácsik és nagynénik, férjek és feleségek, gyerekeik, unokáik – mind-mind a színházi szenvedélyt örökítették tovább.
A magyar színháztörténetben nemigen találunk még egy olyan ágas-bogas színészdinasztiát, mint amilyen a Hetényi família.
Elemér később (Ellenzék, 1941. január) így emlékezett gyermekkorára: „A Balatontól háromnegyed órányira fekvő Somogy megyei Ádándon éltünk, és egész művésztársaság vendégeskedett nálunk mindig. Víg élet folyt, és én, a színművészeiért lelkesedő gyerek, félistenként bálványoztam a „nemzet napszámosait”.
A családban abszolút tekintélynek számított Elemér nagyapja, a dinasztiaalapító Hetényi József, aki színészként kezdte a pályáját, majd az 1830-as évektől vidéki vándortársulatok vezetőjévé vált. Színésznőt vett feleségül, nyolc gyerekük született, akik aztán az apa családi társulatában gyermekszínészként léptek fel. A testvérek közül többen is a korszak neves művészei lettek. 1848-ban Veszprémben játszottak Hetényiék, ott élték meg a forradalom kitörését. Akkoriban több hazai társulat felbomlott, a fiatal színészek, Kossuth felhívására, honvédnek álltak. Hetényi több fia is bevonult, de a társulatuk tovább működött, és a színpadról hirdették a magyar szabadság eszméjét. A veszprémi újság is megemlékezett róluk:
„Hetényi színpadi újításainak része volt, hogy a régebbi darabokat is a forradalmi átalakuláshoz igazította.
Ennek legjellemzőbb példája a nemzetőrség tiszteletére június 20-án bemutatott »Talpra magyar« című „eredeti hazai dráma”, amely valójában Kisfaludy Károly 1441-ben játszódó Hunyadidrámájának a felújítása volt. A hatást fokozta, hogy a játék végeztével István főherceg fényesen kivilágított arcképe előtt énekelték el a Szózatot.”
A szabadságharc leverése után, az osztrák megtorlások borzalmai közt is a magyar színművészet fennmaradásáért küzdött Hetényi József, aki „jelentős tevékenységével számos városban biztosította a magyar színészet jelenlétét.” (Színházi Lexikon)

Hetényi Elemér fényképe 1921-ben a Kolozsváron kiadott Színház és Társaság című lap borítóján (Fotó/Forrás: OSZMI)
„Óraműpontosságú szakember”
Ilyen történelmi, családi előzmények után nem csoda, hogy az unoka, Hetényi Elemér is a „nemzet napszámosai” közé állt. Tizenhat évesen a fővárosba utazott unokabátyához, Hetényi Bélához, aki természetesen szintén színész volt, és a Nemzeti Színházban játszott. „Bátyám a Pannónia kávéházban bemutatott a Nemzeti akkori nagyjainak: Náday Ferencnek, Vizváry Gyulának, Szigeti Józsefnek és a többieknek. Áhítattal néztem fel e nagyokra. Majd nagynéném, Hetényi Laura férje magánövendékének fogadott fel.” (A nagynéni és a férj is a korszak neves színészei voltak.)
Elemér sokfelé játszott az országban, majd a miskolci teátrum tagja lett, és Színházi Újság címmel napilapot alapított, szerkesztett. 1904-ben Janovics Jenő direktor hívására a szegedi színházhoz szerződött. Amikor egy év múlva Janovicsnak felajánlották a Kolozsvári Nemzeti Színház vezetését, Hetényit is vitte magával. Így idézte fel ezt később a színész: „Kolozsvárott első szerepem a Falurossza kántora volt, s első rendezésem a János vitéz, majd a Dollárkirálynő rendezése után lettem főrendező. Ezután jött a Luxemburg grófja, a Víg özvegy, az Erdészlány, az Elvált asszony, a Tatárjárás.”
Janovics Jenő hamar felismerte, hogy kedvenc kollégájának elsősorban a zenés műfajokhoz van tehetsége.
Memoárjában feljegyezte róla: „Hetényi Elemér mint színész kissé feszes, kimért. (…) Fáradhatatlan, óramű pontosságú szakember. Viszont az operettek tömeghatásait találékonysággal, mértani kiszámítottsággal tudta előkészíteni.”
Hetényi Elemér húsz évet töltött Kolozsvárott, közben más társulatoknál, Nagyváradon és Aradon is dolgozott. Nemcsak az operettek világa érdekelte, hanem a színészképzés és a jövő közönségének nevelése is. Mivel családjában többen gyerekszínészként indultak – ő maga is tizenévesen lépett először színpadra –, izgatta az is: miként lehetne a legfiatalabbakat is a színházba vonzani. Nekifogott gyerekdarabokat írni, és sorra készítette a klasszikus mesék zenés színpadi adaptációit. Az ő átdolgozásában mutatták be a Piroska és a farkast, a Jancsi és Juliskát, és megannyi más mesét. A direktorok versengtek Hetényi meseelőadásaiért. Így írt erről a Színházi Társaság 1922. januárjában: „Hetényi Elemér a kitűnő főrendező több színigazgató kérésének óhajt eleget tenni: a direktorok ugyanis valósággal megrendelték nála a gyermekdarabokat, és sürgetik a darabok szállítására. A gyermekek ma komoly publikumszámba mennek.”
Hetényi gyerekelőadásait annyira imádták a kicsik és a nagyok is, hogy még húsz év múlva, 1940-ben is játszották azokat a kolozsvári színházban. Lelkesedett értük a helyi lap riportere is: „Óriási sikerű gyermekelőadás volt nemrégen a Magyar Színházban. A Piroska és a farkas előadása zsúfolt házzal zajlott le, és a rendkívül olcsó jegyárak ellenére is húsz és félezer lej került a kasszába. Ez az anyagi dolgoktól függetlenül is olyan művészi siker, hogy a színház elnökigazgatója, báró Kemény János is külön gratulált a szerzőnek, Hetényi Elemérnek.”
A gyerekdarabok különösen fontosak voltak a színházak repertoárjában, hiszen a Romániához csatolt Erdélyben szinte bármilyen okból be lehetett tiltani magyar előadásokat, és megfosztani a társulatokat a bevételeiktől.
A Piroska és a farkasba vagy a Három kismalacba azonban még a román titkosszolgálat sem köthetett bele.
Akadt más haszna is ezeknek az előadásoknak: fellépési lehetőségeket, fizetést jelentettek az erdélyi színészeknek – köztük Hetényi növendékeinek is.

Harmath Imre és Zerkovitz Béla Aranymadár című operettjét 1923-ban Nagyváradon is előadták. A képen Erényi Böske, Gróf László, Pintér Böske, Hetényi Elemér és Pattantyús A. Manó. Weiss Jenő felvétele (Fotó/Forrás: OSZMI)
A színészpedagógus szobaiskolája
Hetényi Elemér volt az első, aki miniszteri engedéllyel nyithatott színitanodát Nagyváradon 1923-ban. Mivel egyéb támogatást nem kapott hozzá, az iskola egy ideig Hetényi lakásában, a szobájában működött, nagyon szegényes körülmények között. Az iskolaalapító tanított mindent, még görög mitológiát is. Hetényi tanodája akkor bővülhetett, mikor aztán a kolozsvári színház befogadta, és helyet biztosított neki. A város ironikus lapjában, a Vágóhídban rögtön fricskázták Hetényit, mondván: iskolájába mindenféle tehetségtelen alakot felvesz, csakhogy a tandíjakból jól keressen. A Vágóhíd leközölte Hetényi Elemér válaszlevelét is az 1925. augusztusi számban. Ebben a színészpedagógus kifejtette, hogy tanodájában román és magyar irodalomtörténetet, dramaturgiát, mitológiát, éneket, táncot, művészi beszédet és drámai gyakorlatokat is tanítanak. Sok az ingyenes és féltandíjas növendék, így ebből bevételük alig van, viszont ezért egész éven át fáradhatatlanul dolgoznak. Majd így folytatta:
„No, most azt kérdezhetitek, ha az iskola olyan keveset jövedelmez, miért csinálom? Mert bolond ideálista vagyok.
Éppen azért nem csüggedek, s ha Isten erőt ad, jövőre még nehezebb alapokra fektetem az iskolát. Legyen majd szerencsém, és állani fogom a kritikát. Még egyet! Ha lesz valaki, aki lelkiismeretesebben, becsületesebben és jobban fog iskolát csinálni, akkor félreállok.”
Nem kellett félreállnia: Hetényi tanodájának színvonalát bizonyítja az is, hogy kik végeztek nála. Például Senkálszky Endre, aki majdan, 1964 és ’69 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója lett, és egészen 2010-ig, kilencvenhat éves koráig játszott a kolozsvári színpadon. De Hetényi fedezte fel azt a nyomorgó, mezítlábas, kis rikkancslányt is, aki később nemcsak az erdélyi közönséget hódította meg, hanem a budapestit is. Ez a kis rikkancs Dajka Margit volt, aki mindig örök hálával emlékezett a mesterére. „Hetényi Elemér ingyen tanított az iskolájában, ő fedezett fel, neki köszönhetek mindent” – nyilatkozta Dajka Margit 1930-ban a Kolozsvári Tükörnek. A színésznő arról is beszélt: annyira szegény volt, hogy az első fellépti díjait összegyűjtögette, és abból vett magának cipőt, mivel addig az sem volt neki.
Dajka ugyan áttelepült Magyarországra, többször is visszatért Kolozsvárra a mesteréhez. Erről az Ellenzék tudósítója is beszámolt 1940 januárjában. „A színház előcsarnokában fiatal, vidám színésznövendékek tódulnak ki a tantermükből. Mögöttük jön őszhajú, mosolygó tanáruk, Hetényi Elemér. Annyi szeretettel, annyi melegséggel nézi ezeket a fiatalokat, mintha saját édes gyermeke lenne valamennyi.
Magános ember a színház régi, kitűnő tagja, minden szeretetét növendékeire pazarolja, s azt akarja, hogy jó színész legyen valamennyi.
Legutóbb, mikor Dajka Margit vendégszerepeit Kolozsváron, csak úgy sugárzott boldogságában az erdélyi színészgeneráció érdemes nevelője. Nem is lehetett számára nagyobb öröm, mint látni egy volt növendékét igy kiteljesedve, sikereinek, pályájának csúcspontján.”

A mester legjobb tanítványával – Dajka Margit és Hetényi Elemér 1933. július 2-án. Ismeretlen fényképész felvétele (Fotó/Forrás: OSZMI)
A nélkülözés évei
Hetényi Elemér példaképe is a nagyapja volt, és az ő színházi küldetését vitte tovább. A nagyapa, Hetényi József szintén színészpedagógus volt, saját gyerekeit oktatta a színpad művészetére. Elemért rengeteg „fogadott gyermeke”, a tanítványai vették körül.
Nagyapja a bukott szabadságharc után azért küzdött, hogy a magyar szó ne tűnjön el a magyar színpadokról. Unokája azért harcolt évtizedekkel később, hogy a román megszállás alatt is láthasson magyar előadásokat az erdélyi közönség.
Sajnos az is közös a sorsukban: mindketten nyomorogva végezték. A nagyapa tragikus helyzetéről mínuszos hírt közölt a Fővárosi Lapok 1870. májusi száma: „Hetényi József, a hetvennégy éves agg színész, ki nyolc gyermeket nevelt a magyar színpad számára, oly nélkülözésben él, hogy száz színműre menő kis könyvtárán sorsolás útján akar túladni. Pedig ily ember állami segélyt is megérdemelne.” Hatvanöt év múlva, 1935 júniusában a Kolozsvári Tükör a Hetényi házaspárról cikkezett: „Hetényi Elemér feleségét be kellett szállítani a cluji (kolozsvári) elmegyógyintézetbe, mert a szerencsétlen úrasszonynak az idegei felmondták a szolgálatot. Az ura, Hetényi Elemér az ismert nevű színész és rendező, az utóbbi években nyomorult kis kegyelemgázsiból tartotta fenn magát, és ezt a derék művészembert az a veszély fenyegette, hogy ettől a kis gázsijától is elesik, mert nem szerződtetik. Az öreg házaspár beosztott minden garast, hogy Hetényi öltözetén ne látszódjék a szegénység, s a megváltozott viszonyok dacára mindig kifogástalan külsővel jelent meg a színháznál.”
A kolozsvári olvasókat felkavarta a hír, gyűjtést szerveztek Hetényi Elemér javára, munkát ajánlottak neki. Hetényi azonban nem sokkal ezután elvesztette a feleségét. Az özvegy férfinak csak a tanítványai maradtak.
1941 januárjában Hetényi Elemér pályájának ötvenedik jubileumát ünnepelte. Tiszteletére díszelőadást rendeztek a kolozsvári teátrumban. A Kelet újság januári számában méltatta a művészt: „Csütörtökön ünnepi estje volt a színháznak. Az érdemekben és sikerekben gazdag művészi pályát befutott Hetényi Elemérnek ötven éves színészi jubileumát ünnepelte Kolozsvár színházba járó közönsége. Hetényi a közönség kedvence volt, finom, elegáns játékstílusa minden fellépése alkalmával megérdemelt sikert aratott. Most ez a kiváló, sikerekben gazdag, Erdély és Kolozsvár földjéhez, kultúrájához ragaszkodó színész megülte jubileumát. A nézőtéren ott voltak azok, akik valamikor a fiatal Hetényinek tapsoltak, s ott voltak azok is, akik tisztelték és becsülték őt, amikor az elmúlt két évtized nehézségei közepette lankadatlan kitartással harcolt.
Mert Hetényi Elemér a harcos magyar művészek fajtájához tartozik. Azok közé, akik nem a könnyű sikert, a felszínes, olcsó tapsot, hanem a jól végzett munka belső örömét keresik.
Anyagi támasz nélkül, szinte a semmiből színésznevelő iskolát teremtett abban az időben, amikor már-már szinte megsemmisüléssel fenyegette az erdélyi színészetet az utánpótlás hiánya. Mindazt a tudást, gazdag tapasztalatot, melyet hosszú pályája folyamán összegyűjtött, szétosztogatta tanítványai között. Kora reggeltől késő estig értük és velük dolgozott. Nem kímélte magát, egyedül a célt, és nem a saját erőit nézte. Most, színészi működésének ötvenedik évfordulóján eljött a jutalom: áradt feléje a szeretet színpadról, nézőtérről egyaránt. Megfényesedett szemek néztek rá. Így csak olyan emberre szoktak nézni, aki jó és igaz munkát végzett.”
Még ugyanabban az évben, júniusban Hetényi Elemér rosszul lett az utcán, és lakása közelében összeesett. Hazavitték őt, de már nem tudtak segíteni rajta. Másnap meghalt. Koporsóját a kolozsvári színház előcsarnokában ravatalozták fel, az Országos Magyar Színészegyesület koszorúját a régi harcostárs, Janovics Jenő helyezte el, ő mondott gyászbeszédet is. Hetényi Elemért a Házsongárdi temetőbe kísérték utolsó útjára. Ám a neve nem szerepel a temető híres halottjai között, sem szobor, sem utcatábla nem őrzi az emlékét.
Szerző: Sándor Zsuzsanna
Az 1920-as államfordulatok körüli magyar színháztörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek.