Délvidék sokszínű színjátszása

„Jugoszláviához a következő színházépülettel rendelkező városok csatoltattak: Szabadka, Zombor, Zenta, Újvidék, Nagybecskerek és Fehértemplom” – ezzel kezdte Olay Ferenc A magyar színjátszás története az utódállamok területén című, a délvidéki színházi viszonyokról szóló tanulmányát, amely a Budapesti Szemle című folyóiratban 1929-ben jelent meg. Majd felsorolta azokat a helyeket, ahol „megfelelő, egyéb elhelyezkedés biztosított”, vagyis létezett olyan játszóhely, ahol a színtársulatok előadást tarthattak: Apatin, Hódság, Kula, Újverbász, Temerin, Palánka, Titel, Óbecse, Törökbecse, Péterréve, Mohol, Ada, Csantavér, Magyarkanizsa, Nagykikinda, Módos, Detta, Újozora, Antalfalva, Torontálvásárhely, Pancsova, Versec, Muraszombat, Csáktornya.

Ez a körkép nem teljesen fedi a valóságot, például Fehértemplomon nem volt önálló színházépület, a társulatok a szállodában kialakított teremben játszottak. Jóval félrevezetőbb a többi helység felsorolása, mivel ezeken a településeken nem volt rendszeres színházi élet.

Borovszky Oszkár Magyarország vármegyéi és városai című, a 20. század elején megjelent sorozatának szerzői a színházi életről is megemlékeztek. Szabadkáról például így: „Rendes színházi előadásokat már 1780 óta tartottak itt a gimnázium épületében, majd a Fekete sas című vendéglőben, 1854. december 16-án pedig az új színházépületben kezdődtek meg az előadások. Ez lett Szabadka első kulturális intézménye.” (Iványi István)

Zombor színházi életét így mutatták be: „A művészet közül a színészet talált legnagyobb pártolásra. Az állandó színházat 1879-ben építtette egy részvénytársaság, melytől 1887-ben a város magához váltotta.” (Trencsény Károly)

Jóval részletesebb beszámolót olvashatunk Nagybecskerek színjátszásáról: „A mai állandó jellegű kőszínház még a múlt század negyvenes éveiben épült, és egy kincstári magtárépületből alakították át. Van benne 51 páholy 210 személyre, 240 számozott ülőhely és 200 állóhely. Az épület jelenleg a város tulajdona.” (Móricz Miklós)

Szabadkai üdvözlőlap 1941 után. OSZMI Topográfiai Gyűjtemény Ltsz.: 2020-33-12-250 (Fotó/Forrás: OSZMI)

E beszámolókból az is kiderül:

Újvidéken még bonyolultabb volt a helyzet, itt alakult meg 1861. július 23-án a szerb Nemzeti Színház. A színház társulata ugyan 1869-ben Mihály fejedelem jóvoltából Belgrádba költözött, de a téli hónapokat ezt követően is Újvidéken töltötte. Káich Katalin művelődéstörténész, közíró Az újvidéki magyar nyelvű színjátszás története és repertóriuma 1836–1918 című összefoglaló munkájában felhívta a figyelmet arra, hogy a szerb társulat „sikeres működése nem függött attól, hogy biztosíthatnak-e számára állami támogatást, hiszen a vagyonosabb szerb polgárok különböző alapítványokkal is segítették ezt az intézményt. Az előadások bevételei szintén jelentős jövedelem forrásai voltak. Ez a színház valóban a szerb nemzeti kultúra ápolásának, ébrentartásának funkcióját töltötte be a magyar asszimilációs törekvések ellenében. Ehhez viszonyítva a magyar színházi kultúra megalapozására csak több évtizedes késéssel került sor, amikor megszülettek azok a minimális feltételek, amelyek lehetővé tették a befogadást.”

Jól jellemzi a régió sokszínű színjátszását Hadzsics Antal (Anton Hadžić) A szerb színészet Magyarországon című írása, mely a Magyar Salon 1890–1891-es évfolyamában jelent meg. A cikk szerzője büszkén jegyezte meg, hogy ő is nagy szerepet vállalt abban, hogy a „szerb színészet elsőrendű kultúrtényezővé váljék hazánkban”. Hadzsics számos magyar darabot fordított le.

Olay Ferenc a színházépülettel rendelkező városok között Újvidéket is megemlítette. Az itteni színházat azonban szerbek építették. Az első, Szerb Nemzeti Színház néven, 1872-ben nyílt meg, míg a második létesítése Dungyerszky Lázár bácskai mágnás nevéhez fűződik. Ebben az épületben 1895-ben tartották az első előadást. Mindkét helyen megfordultak magyar társulatok is, bár nem ment könnyen az érdekegyesítés.

Az első világháború idején az ellentétek tovább mélyültek. Jól példázza a magyarországi nemzetiségek, magyarok–szerbek–horvátok végzetes ellentétét az Országos Színészegyesület 1918. január 9-én megrendezett közgyűlésének elhangzott felszólalás. Nádasy József szabadkai és újvidéki színházigazgató bejelentette, hogy „a nemzetiségi színtársulatok, amelyek a háború alatt hallgattak, most ismét szót kérnek; és legutóbb egy horvát nemzetiségű színtársulat kért játszási engedélyt Újvidékre.” A „magas kultuszkormány gondosságának” köszönhetően ezt a kísérletet visszaverték. Nádasy azt javasolta az Országos Színészegyesület tanácsának, fejezze ki ezért háláját. Az ülés jegyzőkönyve szerint ezt megtették: „A tanács hálás köszönetét fejezi ki Apponyi Albert gróf őnagyméltóságának, továbbá Neményi Imre dr. és ifj. báró Wlassics Gyula őméltóságáiknak a magyar színészet érdekeit védő kegyes intézkedésükért.” (Színészek Lapja, 1918. 1. szám)

A Délvidéken szereplő magyar társulatok élete is egyre nehezebbé vált az első világháború idején. Talán azért küzdött minden eszközzel Nádasy József színházigazgató a horvát nyelvű konkurencia ellen, mert Szabadkán súlyos csapás érte.

Ahogyan a lapok is kitértek rá, ez volt a legidősebb vidéki színházépület: 1854. december 16-án nyitották meg, tehát hat évtizeden keresztül tartottak benne előadásokat. Szerencsére a színházzal egybeépített Pest szállodát nem érte kár, így ettől fogva ennek nagytermében játszott az együttes. Sajnos már nem sokáig.

Bethleni Bruckner László színházigazgató, aki 1918. december végén a szerb parancsnokságtól utasítást kapott, hogy öt nap alatt hagyja el Zombort Brenner testvérek felvétele, Szeged, 1913. OSZMI Fotótár Ltsz: 63.1721 (Fotó/Forrás: OSZMI)

A legerőteljesebb ellenállás

Az Újság című lap 1918. december 25-i számában lesújtó körképet adott a vidéki színigazgatók helyzetéről. Az írás szerint a legrosszabb állapotok az ország déli területén alakultak ki: Bruckner László zombori színigazgató a szerb parancsnokságtól utasítást kapott, hogy öt nap alatt hagyja el a várost. Heltai Nándornak megtiltották, hogy Nagykikindán működjön, ezért maradék társulatával Csongrádra utazott. Miklóssy Gábor társulatát Zentán kirabolták, ezért Kispestre menekült. Nádasy József szabadkai társulata teljesen föloszlott; Szabadkán szerb színészek játszottak teli házak előtt.

A helyzet a békekötés után sem rendeződött. „A szerbek, mint minden téren, a színészet terén is, minden ellen, ami magyar, a legerőteljesebb ellenállást tanúsítják; aminek következménye, hogy az elmúlt évek alatt a kormány minden színjátszási engedély iránt előterjesztett kérést a legridegebben elutasított” – foglalta össze Olay Ferenc.

Gerold László A magyar színháztörténet 1920–1949 című, 2005-ben kiadott kézikönyvben megjelent összefoglalójában megvizsgálta, mit írt a kisebbségi magyar közösség egyik lapja, az újvidéki Délbácska erről a példátlan gyakorlatról. Megállapította, hogy politikai játszmák része lett a magyar színház ügye. Az újságírók „megtudták, hogy a »követelés teljesítésének nincsen törvényes akadálya«, ahogy Nikola Pašić miniszterelnök közölte, hogy a »maga részéről semmi törvényszerű akadályát nem látja a magyar színház felállításának«, s a tervet ő is támogatja, bár nem »hiszi, hogy ebben a kérdésben megtörhető volna a nacionalisták ellenállása«. Hogy a hatalom csak eltűrte vagy gerjesztette is azt a fel-felkapó tiltakozást, amivel a szerb radikális párt és képviselői fogadták a magyar színház megnyitásának hírét, az – bár nem elképzelhetetlen – kideríthetetlen; de tény, hogy a szerb nacionalista politika azonnal reagált, minden kezdeményezésre.”

Az újvidéki színház épülete a 20. század elején. OSZMI Topográfiai Gyűjtemény Ltsz.: 2020.38.3 (Fotó/Forrás: OSZMI)

Gerold idéz egy írásból, melyet a Délbácska a „hagyományos szerb szabadságszeretetre is hivatkozva” közölt. A cikket egy újvidéki bankigazgató jegyezte, aki azzal érvelt, hogy a „megelégedett ember éppen úgy, mint a megelégedett nemzet nem lehet lázadó, és nem követelheti, és nem keresi a fennálló helyzet megváltoztatását”. Ezért azt vallotta, hogy nem lenne jó, ha ostoba politikával elidegenítenék a magyarokat.

Egy másik szerb cikkben is elhangzott ugyanez az érv; ezért – így a publicista – „adjuk meg a mi magyarjainknak az ő színházukat.” A javaslat szerzője úgy vélte, a segélyezés fejében az állam ellenőrizhetné a repertoárt; s olyan darabokat javasolhatna előadásra, melyek a szerb és magyar nép közötti közeledést segítenék elő.

Miközben a magyar nyelvű színjátszást nem engedélyezték a Délvidéken, a Szerb–Horvát–Szlovén (1928-tól Jugoszláv) Királyságban, ebben az újonnan keletkezett, többnemzetiségű államban igyekeztek a három nemzetiség különféle kulturális örökségét összehangolni. Ez nem ment egykönnyen. Bár az ország valamennyi színházát már 1918-ban államosították és a belgrádi központi kormányzat alá rendelték, ezzel a határozattal nem járt együtt a megfelelő szubvenció kiutalása.

A színvonal jelentősen visszaesett, mert a színi direktorok sokszor arra kényszerültek, hogy a bevétel érdekében kiszolgálják a közönség alacsonyabb igényeit is. Belgrád, Zágráb és Ljubljana mellett az 1920-as években újabb színházi központok alakultak ki az ország legkülönbözőbb pontjain, például Újvidéken, Eszéken, Nisben, Pozarevácon.

Miklósy Gábor színigazgató. Társulatával 1918-ban Zentáról menekült Kispestre. OSZMI Miklósy-hagyaték (Fotó/Forrás: OSZMI)

Az újvidéki Szerb Népszínház (az egykori Szerb Nemzeti Színház) gazdasági okokból 1928-ban egyesült az eszéki Népszínházzal. 1936-ban Újvidék székhellyel létrehozták a Dunabánsági Népszínházat, ennek több társulata volt, az egyik Szabadkán működött.

Itt kell megemlíteni: az 1915-ben leégett szabadkai színházépületet helyén 1927. január 12-én nyílt meg a modernebb, díszesebb új épület. A megnyitó ünnepségen a belgrádi opera együttese bemutatta Rimszkij-Korszakov Cári menyasszony című operáját. „A szabadkai magyarság akciót indított a kultuszminisztériumnál, és kérte, hogy a szabadkai színházban legalább évenként három hónapig magyar társulat is játszhasson” – zárta tudósítását 1927. január 13-án a Magyarország című napilap.

Gerold László hívta fel a figyelmet arra, hogy bár magyar előadásokat nem rendezhettek Jugoszláviában, „a magyar szerzők – Molnár Ferenc, Bókay János – művei (sőt Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényéből készült dramatizálás is) az újvidéki székhelyű Dunabánsági Színházban közönség elé kerültek.” (Magyar színháztörténet, 1920–1949. Bp., 2005.)

Elgondolkodtató, hogy a második világháború előestéjén mindössze tizennégy színház működött Jugoszláviában, közöttük öt zenés színház, ami igen kevés az ország nagy területéhez és számos városához mérten.

Az újjáépített szabadkai színház a két világháború között. OSZMI Topográfiai Gyűjtemény Ltsz.: 2020-33-11-249 (Fotó/Forrás: OSZMI)

Színházi kísérlet Zomborban

Bár a magyar nyelvű hivatásos színjátszás lényegében megszűnt Jugoszláviában, a kormányzat nem deklarálhatta a betiltást, hiszen a békeszerződés mint kultúrjogot biztosította a magyar és a többi kisebbségek számára a saját nyelvű színészet fenntartását. Ezért aztán – ahogyan a belpolitikai helyzet változott – történt néhány kísérlet, hogy hivatásos magyar társulat vesse meg a lábát Délvidéken.

Ha hihetünk az újsághíreknek, 1920 és 1923 között tizennyolc beadvány érkezett a hatósághoz, majd tűnt el a hivatalok útvesztőiben. A legismertebb vállalkozásról – melyet csaknem siker kísért – Olay Ferenc így emlékezett meg: „1927 szeptemberében azután mégis koncessziót adtak Földesy Sándor volt felvidéki színigazgatónak, ki Zomborban játszott is. Társulatát a Felvidékről hozta, mert szerb állampolgárrá lett magyar színész nem akadt már.

A játszási engedély megvolt, de nem adtak beutazási engedélyt. Mikor ez megvolt, kisütötték, hogy a darabokat Belgrádba kell küldeni cenzúrázás végett. Ennek az akadálynak elsimítása után a vámhatóságok a kitűzött darab díszleteit tartották vissza. Végül Földesy idegen állampolgársága volt akadály, ki aztán engedélyét formailag átadta egy belgrádi magyar újságírónak. Végre is Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjával meg lehetett nyitni 1927. november 4-én a magyar színházat – kilencévi hallgatás után.”

Az első előadást Harsányi Zsolt–Mikszáth Kálmán A vén gazember, Fodor László Dr. Szabó Juci, Zerkovitz Béla Aranymadár, Szenes Béla Nem nősülök, Vincze Zsigmond Cigánygrófné és Molnár Ferenc Az ördög című műve követte. A nagy érdeklődéssel kísért vendégjátékot mégis meg kellett szakítani, a rendőrség a nem jugoszláv illetékességű színészeket kiutasította. Nem használtak a parlamenti interpellációk, a főispáni és a miniszterelnöki ígéretek.

A politikától függő magyar színészet sorsa az évtized végén, 1929. január 6-án bevezetett diktatúrában még nehezebb lett. Amikor 1938-ban úgy tűnt, híd épülhet Magyarország és Jugoszlávia között, szóba került, hogy Janovics Jenő egykori kolozsvári színházigazgató Belgrádban és Újvidéken is megrendezi szerb nyelven Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét. S ami még ennél is fontosabb: húsz év után vezetésével állandó magyar társulat kezdheti meg működését a Délvidéken. A kapcsolat felvételére a Szegedi Szabadtéri Játékokon került sor, ahol a belgrádi jugoszláv kormány megbízásából több neves szerb író és színigazgató nézte végig Janovics rendezésében a Tragédiát. Aztán ebből a tervből sem valósult meg semmi.

Kapcsolódó

Cenzúra, zaklatások, vallatások – Janovics Jenő és a Kolozsvári Nemzeti Színház

A kolozsvári magyar színjátszás történetének egyik legnehezebb korszaka volt a két világháború közötti időszak, az a 22 év, amikor először kellett kisebbségi színházként – a túlélés legfőbb szempontját szem előtt tartva – megmaradnia. Ezeket az éveket a fennmaradáson túl az a szándék mozgatta, hogy az adott politikai-gazdasági helyzet korlátai között a magyar színjátszás megtalálja a maga és a közönsége számára is megfelelő hangot. Az impériumváltás időszakát Janovics Jenő visszaemlékezései alapján tárjuk föl. Ő igazgatta az akkor Országos Nemzeti Színház nevet viselő kolozsvári színházat, amely Magyarország második nemzeti színháza volt.

Pedig a hatalom is támogatta ezt az elképzelést. Gerold László kutatásaiból ismert, hogy elsősorban azért, mert így betilthatták volna azt a mintegy kétszáz műkedvelő együttest, melynek tagjai a színpadon sajátították el az irodalmi magyar nyelvet, s mindegyik társaság a magyar kultúra, a magyar alkotótevékenység fáklyájaként világított. Végül mégis az állandó magyar társulat jelenlétét ítélték veszélyesebbnek. Talán értesültek arról, Janovics Jenő milyen elszántan védte az erdélyi kisebbségi magyar színházat. De azzal is szembesülhettek a hatalom emberei: ezzel a gesztussal elősegítenék, hogy a budapesti kormány közvetlen kapcsolatba lépjen az elszakított területeken élő magyarokkal. Sőt, pénzzel is támogassa szórakozásukat, művelődésüket.

Harsányi Zsolt–Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. Népkör, 1927. január 6. Garay Béla (Noszty Feri) és Pálfi Margit (Tóth Mari) (Forrás: Garay Béla: Magyar műkedvelők az őrhelyen. A Népkör amatőr színjátszó társulatának története. Szabadka, Életjel Könyvek, 2012) (Fotó/Forrás: OSZMI)

Színházmentő műkedvelők

Olay Ferenc sokat idézett, 1929-es írása hívta fel először a figyelmet arra, hogy a magyar színház hiánya milyen változást hozott Délvidéken: „Az állandó (hivatásos) színészet eltiltása folytán állandó műkedvelő társaságok alakultak, amelyek oly szép eredményeket értek el, hogy a szerbek is látogatták azokat. Ezt látva, a hatóságok betiltották az állandó műkedvelő társulatokat, s azok vendégszereplését, úgy, hogy jelenleg a helyi műkedvelők csak a saját községeikben játszhatnak. Amikor legalább magyar műkedvelői előadást akartak rendezni, akkor azokban a városokban, ahol szervezettségük és ennélfogva önteltségük a szerbeknek elég nagy, véres és nagy botrányokba fullasztották a lelkes kultúrtörekvéseket. Így történt ez Zomborban, ahol

Gerold László is megerősíti, hogy minden hatóságilag támasztott nehézség ellenére a műkedvelő színjátszók csodálatos eredményeket értek el – elsősorban a társulatok és a közreműködők létszáma tekintetében. Nemcsak a nagyvárosokban szerepeltek a csoportok, hanem az egészen kis településeken, sőt a tanyavilágban is. Gerold nem csupán abban látta jelentőségüket, hogy némileg pótolták a hiányzó színházat, abban is, hogy jótékonysági intézményként részévé váltak a mindennapi életnek. A jugoszláviai magyar műkedvelők 1940-ben Szabadkán megjelent Bokréta című almanachjából kiderül, hogy 1919 és 1940 között a Bácska és Bánát majd kilencven, valamint Baranya, Szlavónia és Muraköz majd’ negyven helységére – Gerold szavaival – „terjedt ki az egyre terebélyesedő mozgalom.” (Magyar színháztörténet, 1920–1949. Bp., 2005.)

Káich Katalin feldolgozta a mindössze két évig tevékenykedő becskereki Ady Társaság történetét. Ebben a tanulmányban érdekes megállapítást tett a színházi törekvésekről: „A műkedvelő színház a régi amatőrszínjátszás hagyományait ápolta, elsősorban operett előadásokat rendeztek, ilyen irányban formálták a nézőközönség színházi ízlését; tehát

kiterjesztve azt azokra a rétegekre is (munkásság és a falvak népe), amelyeknek színházi ízlése még csak akkor volt kifejlődőben.” (Hungarológiai Közlemények, 1978. 36–37. szám)

Hogy ez a törekvés nem volt éppen helyénvaló, azt Herceg János író, szerkesztő indulatos cikke igazolja, mely Műkedvelők címmel jelent meg 1937-ben az Újvidéken kiadott irodalmi, kritikai lapban, a Kalangyában: „Mindenütt operettet játszanak. Ez kétségbeejtő! Nem tudok elképzelni szánalmasabb látványt, mint egy egyszerű, egészséges magyar parasztlányt, amint a színpadon tangót táncol a »báróval«. A nemzetközi szennyirodalomnak ezt a hazug romantikáját, ostoba meséjét, a maga naivságában is mélyen erkölcstelen irányzatát a faluval megismertetni szörnyű bűn.” Herceg hiányolta, hogy nem adták elő Németh László, Móricz Zsigmond vagy Tamási Áron műveit, s azt is kifejtette, hogy ő az operettnél még a másod- s harmad vonalba tartozó népszínművek is értékesebbnek tartja. (Kalangya, 1939. 7–8. szám)

Meg kell emlékeznünk az egyik legjelentősebb műkedvelő társaságról, az 1892-ben alakult szabadkai Népkör együtteséről. (Rajta kívül a becskereki, újvidéki, zentai, zombori, kikindai, óbecsei és topolyai egyesületek tartottak színvonalas bemutatókat.) A Népkör előadásain több egykori hivatásos színész és tehetséges műkedvelő lépett fel. A társulat Garay Béla és Szabó Márton színész–rendezők irányításával dolgozott. Az együttes működése, rövid időre, többször is megszakadt; 1935-től pedig Magyar Olvasókör néven játszottak. A Népkör 1872-ben emelt épületében 1925-ben elkészült a színházterem, 1928-ban felavatták a modern színpadot is.

A szabadkai Népkörben is játszottak operettet és népszínművet, és bemutatták az 1920-30-as évek magyarországi sikereit: Fodor László, Szenes Béla Csathó Kálmán, Bús-Fekete László, Bónyi Adorján és Vaszary János színjátékait. Műsorra került Molnár Ferenc A doktor úr és Ibolya című műve, Móricz Zsigmondtól a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Kodolányi János Földindulása. Nem hiányozhatott a repertoárról Hunyady Sándor Bors István, Herczeg Ferenc Kék róka és Zilahy Lajos Tűzmadár című darabja sem. Meglepő, hogy műsorra tűzték Ibsen Kísértetek című drámáját.

Cziráky Imre: Muskátli. Népkör, 1940. január 6. Kemény István szerepében Garay Béla. (Forrás: Garay Béla: Magyar műkedvelők az őrhelyen. A Népkör amatőr színjátszó társulatának története. Szabadka, Életjel Könyvek, 2012) (Fotó/Forrás: OSZMI)

A rendező, Garay Béla Magyar műkedvelők az őrhelyen című művében, mely csak a szerző halála után negyed századdal, 2012-ben jelent meg, így emlékezett erre az eseményre: „Cziráky Imre darabja volt az első színmű, amely érdemben foglalkozott a jugoszláviai magyar kisebbség belső, lelki problémáival. Dalbetétei, melyeket ugyancsak Cziráky komponált, elmaradhatatlan részeivé váltak a délvidéki magyar műkedvelő társulatok dalestélyeinek.”

Amikor 1945-ben végre megalakulhatott az első hivatásos magyar színház Jugoszláviában, a szabadkai Magyar Népszínház társulatát – a magyar színháztörténetben egyedülálló módon – a szabadkai Népkör törzsgárdájának tagjaiból szervezték meg.

Szerző: Gajdó Tamás

Magyar Művészeti Akadémia (Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia)

Az 1920-as államfordulatok, illetve az azt követő időszak magyar színháztörténetével foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI.