A Fidelio folytatja az Elveszett közönség című cikksorozatát. Az első tíz részben egyedülálló megközelítésben foglalkoztunk azzal, Trianon miként érintette a magyar nyelvű és magyarországi színművészetet, miután a hetven magyarországi színházból negyvennégy határon túlra került. A következő tíz részben arról írunk: hogyan próbálták meg az „elveszett közönséget” megtalálni a magyarországi és a határon túli magyar színházak közvetlenül 1920 után. Bemutatunk kevésbé ismert, ugyanakkor színháztörténetileg jelentős művészéletutakat is. A cikksorozat támogatója az MMA, együttműködő szakmai partnerünk az OSZMI.
Az Elveszett közönség cikksorozatunkban nem először szembesülünk azzal, mennyi nagyszerű művészt felejtett el méltatlanul az utókor. Egy-egy fennmaradt interjúból, kritikából szinte lehetetlen rekonstruálni életműveket. Még drámaibb a helyzet, ha az egykori nagy színházi alkotó életét saját gyermeke is alig ismeri, mert a szülei előle is eltitkolták a múltat.
Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetnek Szentiványi Márta nyugdíjas zongoratanárnő nemrég adta át azt az albumot, amit édesapja, Szentiványi Béla állított össze még az ötvenes években. Az album teli olyan régi színpadi fotókkal is, amelyek Szentiványi és felesége, Zimonyi Márta pályájának fontos pillanatait rögzítik. A zongoratanárnő szülei a két világháború közötti időszak hazai színpadi csillagai voltak.
Szentiványi Béla színész, rendező, díszlet- és jelmeztervező 1927-ben alapította meg stagione társulatát, az Országos Művész Színházat. Éveken át járták a vidéket, hogy a megcsonkított ország legkisebb településére is elvigyék a világ- és a magyar irodalom színműveit: bemutatták Shakespeare, Tolsztoj, Molière, vagy Molnár Ferenc és Gárdonyi Géza darabjait is.
A rendező egész életét a magyar kultúra felvirágoztatására áldozta.
Missziójában segítőtársakra is talált. Ő fedezte fel a nála huszonegy évvel fiatalabb Zimonyi Mártát is, aki a harmincas években a fővárosi teátrumok ünnepelt primadonnája lett: Lehár Ferenc és Huszka Jenő szinte minden operettjében fergeteges sikert aratott. S nemcsak a színházban, de a magánéletben is hűséges társa lett Szentiványinak: 1941-ben összeházasodtak, lányuk, Márta 1944-ben született meg.
Szentiványi Béla feleségével, Zimonyi Mártával és kislányukkal (Fotó/Forrás: OSZMI)
Márta úgy nőtt fel, hogy a szüleit már nem látta színházban dolgozni. Édesapját 1945-ben eltiltották a pályától, édesanyját sem szerződtették sehol. Arról, hogy az eltiltásnak mi volt az oka, a szülők hallgattak. A tanárnő ma sem tud többet annál, mint hogy valami „politikai ügy” volt. Pedig édesapja sohasem politizált, egyetlen pártba sem lépett be, soha, ő csakis a színháznak élt.
Szentiványi Márta ma is abban a Thököly úti lakásban él, ahol felnőtt. Itt van még édesapja íróasztala, de a szülei eredeti thonet bútorai, az értékes üvegcsillár, a hatalmas otthoni könyvtár már rég nincsenek sehol. Amikor a szülei munka nélkül maradtak, mindent eladtak. Márta kislány volt még, amikor egyik hétvégi belvárosi sétájuk közben meglátta a csillárjukat egy bútorüzlet kirakatában. „De hiszen ez miénk!” – kiabálta. Szüleinek úgy kellett elrángatniuk őt szégyenkezve a kirakat elől. Nem akarták, hogy kiderüljön, az egykori sztárpáros hová jutott.
Azt persze Márta tudta gyerekként is, hogy szülei egykor híres művészek voltak.
Nézegette olykor az édesapja által készített albumot, látta a régi újságok címlapfotóin az édesanyját, ládákba rakva otthon a fellépőruháit. Amíg el nem adogatták azokat is. Az előszobafal tele volt színházi plakátokkal. De ha a szüleit a múltról kérdezte, csak hallgattak. „Rég volt, tán igaz sem volt, hagyjuk ezt!” – legyintett az édesanyja. Talán attól is tartottak, ha elmondanának valamit a gyereknek, az kifecsegné az iskolában, s abból még nagyobb bajuk lenne. Nem volt alaptalan félelem ez a Rákosi-diktatúrában.
Szentiványi Márta úgy emlékszik, szülei közül az édesapja volt a derűsebb alkat. Sohase látta őt magába roskadni, nem hallotta panaszkodni. Hatvanon túl is fess férfi maradt, jó humorú, mindig tele ötletekkel. Legfeljebb egy gond volt vele: a túlságosan szókimondó természete. Nem bírta elviselni a tehetségtelenséget. Rendezőként sem tűrte annak idején a léhaságot, ripacskodást. Talán ezért is lehettek haragosai, akik később visszavághattak neki.
Színház a tébolydában
Szentiványi Béla (Fotó/Forrás: OSZMI)
Czéder Béla Kőbányán született 1895 júniusában. Később felvette a Szentiványi művésznevet. Édesapja, Czéder Imre rézműves volt, részt vett a Mátyás templom díszítésében, a gyönyörű csillárok készítésében. Elismerésül Ferenc Józseftől ezüst érdemkeresztet kapott. Fia színész akart lenni. Az apja feltételül szabta: előbb tanuljon meg egy rendes kétkezi szakmát. Béla elvégezte az Iparművészeti Tanoda (a főiskola elődje) ötvös szakát, és csak azután iratkozott be Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Mivel pénzük nem sok volt, egy családi telket ajánlottak fel Rózsahegyinek „tandíjként”. Béla színészoklevelet szerzett, de mielőtt elkezdhette volna a pályáját, kitört az I. világháború, s behívták katonának. A frontról súlyos sebesülésekkel tért haza, sokáig tartott, mire felépült.
A fiatalember 1919-ben léphetett először színpadra, a mai Corvin Áruház helyén lévő Apolló Kabaréban. Komolyabb darabokat is műsorra tűztek ott, és hamar kitűnt az ifjú színész sokoldalúsága: énekelt, táncolt, kitűnően szteppelt, mulattatott, de drámai mélységeit is megmutatta a színpadon. Két év múlva a debreceni színház meghívására Szentiványi már Rómeót játszotta. A kritika így méltatta őt:
„Játéka kifejező, élénk, az erkély jelenetnél lírai tehetségét is bizonyítja.”
Ezután sorra következtek a fővárosi és vidéki fellépések, Ibsentől Goethéig, a Bánk Bántól az operettekig minden műfajban remekelt. Rendezni is elkezdett a Várszínházban, először Ibsen Nóráját állította színpadra, ő alakította Helmer ügyvédet.
Szentiványinak nagy színházi jövőt jósoltak, sokan Törzs Jenő utódját látták benne. Csakhogy neki egészen más színházi ambíciói voltak.
Nem érdekelte a fővárosi rivalda és a csillogás. 1927-ben elszegődött Alapi Nándor stagione társulatához, az Országos Kamaraszínházhoz, amelynek főrendezője lett: Hamlettel, a Vadkacsával és a Tartuffe-fel járták a vidéki településeket. A vándorélet annyira megtetszett Szentiványinak, hogy úgy döntött, saját stagione csapatot szervez Országos Művész Színház néven. A cél a vidéki színházi élet fölélesztése volt, ám a nagy ideálokhoz még csekély anyagi támogatást sem kaptak.
Szentiványi Béla a IV. Henrikben (1930) (Fotó/Forrás: OSZMI)
Ahogy Alapi Nándor is tönkrement, úgy jutott csődbe öt év vándorszínészet után Szentiványi társulata is. A direktor 1933-ban írta meg Kialvó lángok – A vidéki színészet élet-halál harca Trianon után címmel visszaemlékezéseit. Ebben megfogalmazta művészi hitvallását is. „Ázva fázva, korgó gyomorral, lerongyolódva, elhagyatva, napi egy pengő tíz fillér állami segély nélkül is (mert ezt is eltörölték) van hivatása a vidéki színészetnek. Ma, amikor az emberiség az anyagi gondok súlya alatt csaknem letargiában él, ma, amikor a nemzetünknek az élni akarásra legnagyobb szüksége van, ébren kell tartani a hitet, hogy érdemes élni. Bizalmat kell ébreszteni a lebúsított magyarjainkban a jobb szebb jövő iránt.”
Szentiványi tizennyolc fős társulata nagy lelkesedéssel indult a „magyar ugarra”, de a valóság kijózanító volt.
Arról is beszámolt a könyvében, hogy egy alföldi községben meghívta az egyik helyi előkelőséget az előadásaikra, de a méltóságos úr arra hivatkozott, neki erre nincs pénze. Az igazgató megajándékozta őt tiszteletjegyekkel. Az uraság tíz nap alatt egyszer sem ment el a színházba. A társulat búcsúztatásánál szabadkozva mondta: aznap, amikor például a Faustot játszották, disznótoros vacsorára hívták, három napig tartott a lakoma. Goethére már nem maradt idő.
A színészek tovább utaztak Veszprémbe: „Az ottani színház épületében játszott a mozi is. A zenekar (a mozielőadások sokszor élő zenekísérettel mentek – a szerk.) közvetlenül a színpad alá volt elhelyezve, és a hangok tisztán felszűrődtek a színpadra. Ennek következtében a Faust előadásunkat a Teve van egy pupu dallamára kényszerültünk játszani” – írta Szentiványi. A gyulai fogadtatásra is epés megjegyzése volt: felháborította az ottani lakosok színház iránti közömbössége, ezért a direktor felhívást tett közé a helyi napilapban. Az Országos Művész Színház előadásait ekképp ajánlotta:
„Ezúton felhívom szíves figyelmüket, hogy nem itt látható a beszélő csodapók, sem a kígyóbűvölő démon, Oroszlán nevű társulati tagom véres húsokat nem eszik. Itt egyelőre én eszem magam az önök közönyét látva.”
A város polgárait felháborította a pimasz levél, egyedül a helyi tébolyda igazgatója sietett a társulat segítségére: felajánlotta az elmegyógyintézetet az előadás megtartására, mondván, ott sokkal megértőbb közönséget találnak. És ez így is lett. A betegeknek annyira tetszett az előadás, hogy a kórház igazgatója a beígért nyolcvan pengő fellépti díj helyett kétszázat adott.
Szentiványi Béla és az Országos Művész Színház társulata (Fotó/Forrás: OSZMI)
A vándorszínészettel járó nehézségek sokáig még inkább inspirálták Szentiványi Bélát. A stagione társulat számára az egyik legnagyobb problémát a nehéz díszletek és a jelmezek szállítása jelentette. A direktor hasznát vette annak, hogy iparművészetet is tanult. Teljesen újszerű összecsukható díszleteket tervezett, amelyeket dobozzá lehetett átalakítani, bele pakolhatták a szintén összecsukható díszletelemeket. Mozgatható, guruló háttérparavánokat talált ki és „több funkciós” jelmezeket:
egy átgombolással a koldusgúnya akár királyi ruházattá változott át.
A társulat egyszerre két-három előadással utazott, súgót nem alkalmaztak, Szentiványi elvárta mindenkitől, hogy betéve tudják a szerepüket a rövid próbák után is. A színházi csapatban nem volt sztár és statiszta: mindenki mindent csinált, a közösségi alkotás ereje adott igazi intenzitást az előadásoknak.
Ám a nyomor, a folytonos utazások egy idő után felőrölték a társulatot: „Arról szóljak-e, mit jelent huszonhatezer kilométert a Máv III. osztályán utazni, legtöbbször éjjel, bagófüstben, félméteres köpések szőnyegén, zsúfolt kofavonatok kupéiban, csirketrágya, kapca és különböző gázok légkörében?” – írta Szentiványi.
Találtak azért művészetpártoló városokat is, például Baját, ahol a helyiek tódultak az Országos Művész Színház előadásaira. S amikor szerződést ajánlottak Szentiványinak, vállalta, hogy ottmarad: operett és prózai társulatot szervez, és havi két előadást ingyen játszanak a munkanélküli szegényeknek.
Tiltás, cenzúra, segédmunka
Noha a vándoréveknek vége lett, a színházi lángok nem aludtak ki a színész-rendező lekében. Színházi szenvedélyét aztán a szerelem is fűtötte. 1937-ben Szentiványi a miskolci teátrum főrendezője lett, s műsorra tűzték a Csudatükör című zenés előadást is. A főszerepben a még ismeretlen, de tüneményes Zimonyi Mártával. A lány operaénekesnek készült, de egy alkalmi társulattal inkább európai turnéra indult, amelyre – jó erkölcseire vigyázva – édesanyja is elkísérte. Egy év után hazajött, leszerződött Miskolcra, ahol Szentiványi Béla nemcsak rendezte őt, de a színészmesterségre is tanította.
A Csodatükör – amelyben a fiatal Szendrő József és Rajz János is játszott – akkora siker lett, hogy Zimonyi Márta egymás után kapta a vezető énekesi szerepeket. Meghívták a budapesti Városi Színházba, ahol Huszka Jenő Erzsébet című darabjának női főszerepét kapta meg.
„Ez a kislány 48 óra alatt befutott, igazi sztár lett, a közönség és kritikusok is róla beszélnek, egyszerre mindenki megtanulta a nevét” – írta róla az egyik lap.
Zimonyi Mártának hamarosan főszerepet ajánlottak A cigány című filmben, amelyben partnerei többek közt Rózsahegyi Kálmán és a pályakezdő Gábor Miklós voltak. A siker nem vakította el a primadonnát, nem felejtette el Szentiványit sem: férjhez ment hozzá. Amikor a kislányuk megszületett, épp Győrött éltek, az itteni teátrumnál főrendezői kinevezést kapott Szentiványi Béla. Úgy érezték, boldogabbak már nem is lehetnének. De a politika beleszólt az életükbe.
Pataky Jenő, Zimonyi Márta és Rózsahegyi Kálmán A cigány című filmben (1941) (Fotó/Forrás: OSZMI)
A Színészkamara akkori szélsőjobboldali elnöke, Kiss Ferenc színész volt, aki legfőbb feladatának a színészszakma zsidótlanítását tekintette. Nem maradt dokumentum arról, miért került konfliktusba Szentiványival, de a kamara döntése alapján fél évre eltiltották őt a pályától.
Szentiványi a családjával visszatért a fővárosba. Budapest ostromát már a Thököly úti bérházuk pincéjében vészelik át. A háború után Szentiványi fellépéseket vállalt a szocdem párt, a MADISZ és a szakszervezetek által szervezett kulturális rendezvényeken.
Aztán váratlanul berendelik őt az Igazolóbizottság elé, amely a köz- és magánalkalmazottak háború előtti és alatti politikai nézeteinek és magatartásának vizsgálatára alakult. „Nem ritkán elfogult határozataik megpecsételték áldozataik további sorsát” – olvasható a Wikipédián. A megpecsételtek egyike lett Szentiványi Béla és a családja is. Zimonyi Márta ugyan megkapta a működési engedélyét, hogy cirkuszban, kabarékban és esztrád műsorokban felléphet, de ott sem alkalmazták őt. Sokfelé jelentkezett meghallgatásra, de még az Állami Népiegyüttes kórusába sem vették fel. Egyik közeli barátjuk megsúgta neki:
ha elválna Bélától, akkor sima karrierje lenne az új politikai rendszerben. De erre a primadonna nem volt hajlandó.
Baló Elemér színész, a Nemzeti Színház tagja, a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének alapítója hiába írta 1945. július 10-én levelében igazolásként, hogy jellemesnek tartja Szentiványit, vezetőállásra alkalmasnak, Szentiványi Bélát egyéves eltiltását követően sem akarták foglalkoztatni. Az albumába beragasztgatta a különböző helyektől kapott elutasító leveleket is: 1952-ben jelentkezésére sajnálattal mondott nemet a Faluszínház, az Ifjúsági Színház és a Néphadsereg Színház. 1954-ben a Vidám Színpadon sem volt rá szükség.
Jegesember lett a Jégipari Vállalatnál.
A teljes deklasszálódástól az édesapja által kikényszerített kétkezi szakmája mentette meg: felvették az Állami Pénzverdébe, ahol dísztárgyakat készített. Színházat szervezett ott is, a munkatársaiból amatőr társulatot hozott létre, s megrendezte velük Molière Képzelt betegét. A főszerepet maga játszotta.
A művészházaspár egy ideig még próbálkozott alkalmi vidéki fellépésekkel. Kiskőrösön például a János vitézt játszották, Béla volt a francia király, felesége Iluska, a helyi rendőrfőnök felesége pedig a boszorkány. Szentiványi megrendezte Hofmannsthal Jedermannját is, a passiójátékot a falvak templomai előtt adták elő a helyi lakosok statisztálásával. A hitről és a morális számadásról szóló művet végül nem engedélyezték játszani a hatóságok.
Huszka primadonnája
Zimonyi Márta is segédmunkás lett, bár úgy tűnt, neki nagyobb esélye lenne visszatérni a pályára. Valamikor 1955-ben felkereste őt Buzáné Fábri Éva, a Magyar Televízió szerkesztője, aki jóban volt Huszka Jenővel. Kérdezgette Huszkát, hová tűnt az a csodás primadonna, aki minden operettjében bravúrosan énekelt. Így tudta meg a tévés, hogy Zimonyi Márta mennyire mellőzött lett.
– Fábri Éva eljött hozzánk, és szeretett volna segíteni. Anyám boldog volt, hogy újra színházban játszhatna. De aztán daganatot találtak a mellében és meg kellett operálni. Kezeléseket kapott, s már nem volt olyan állapotban, hogy énekelhessen – emlékezik Szentiványi Márta.
Később bukkant rá édesapja levelére, amit a műtét után írt feleségének:
„Tudom, hogy meg akarsz halni, de a kislányunknak szüksége van rád. Nem halhatsz meg!”
Az ötvenhatos forradalom után elhagyták volna az országot, de Zimonyi Márta betegsége miatt már nem mehettek. A férj összeállította az életük történetét bemutató albumot, amit senkinek nem mutattak meg. Nem is nagyon lett volna kinek, hisz a szakmából már szinte senki nem járt hozzájuk.
A férfi különös szórakozása lett, hogy felszállt a villamosra, és egyik végállomástól a másikig utazott céltalanul.
Talán közben is azon gondolkodott: mit rendezhetne meg, mit lehetne bemutatni valahol. De aztán tényleg eljött a „végállomás”. Szentiványi Béla 1959-ben elment a körzeti orvoshoz a szokásos vitamininjekcióra. Hirtelen rosszul lett, infarktust kapott, és a rendelőben meghalt. Hatvannégy éves volt.
Zimonyi Mártának a műtétje után két évet jósoltak az orvosok, amiből tizenöt lett: teljesítette a férje kérését, életben maradt, hogy felnevelhesse a lányát. Minden munkát elvállalt, hogy a Mártát taníttassa.
– Engem is a színpad vonzott, balettozni akartam, de az apám határozottan eltiltott a színházi pályától.
Azt viszont engedte, hogy zongorázzak. Így lettem zongoratanár – jegyzi meg Szentiványi Márta a Fidelio.hu-nak.
Buzáné Fábri Éva az MTV-ből egyszer azzal kereste meg az édesanyját, hogy az archívumban megtalálta az elveszettnek hitt A cigány című film kópiáját. De Zimonyi Márta nem akarta megnézni a sikerei csúcsán készült filmet, azt sem akarta, hogy a lánya lássa. Mindent törölni akart az emlékezetéből, s talán a rengeteg elhallgatott fájdalom is hozzájárult ahhoz, hogy a betegsége újra kiújult. Ötvenhat éves volt, amikor a rák végzett vele.
Szentiványi Márta azt a keveset, amit a szüleiről tud, anyai nagymamájától hallotta, és a szomszédtól, akihez annak idején gyakran bejárt a nagymama. A régi fotóalbumot pedig azért adta át az OSZMI-nak, hogy legalább ennyi megmaradjon a két nagyszerű magyar színházi alkotóról az utókornak. Hátha valaki kíváncsi lesz rájuk. Mint most a Fidelio.
Szerző: Sándor Zsuzsanna
Magyar Művészeti Akadémia
Az 1920-as államfordulatok körüli magyar színháztörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek.
hírlevél
