A legtöbb énekes-dalszerző szerelemről, szerelmi csalódásról, véletlen találkozásokról, különös alakokról ír dalt. A 36 éves torontói Tamara Lindeman, aki Weather Station művésznéven alkot és zenél, viszont máshol talál a témát. Például úgy, hogy elolvasott egy cikket az Exxon Mobil olaj- és gázcégről, és papírra vetette az első sort: „Soha nem hittem a betörőben…”

Lindeman a nyolcvanas években született, egy furcsa korszakban, amikor a klímaváltozás és a környezetrombolás egyre forróbb témává vált. Abban az alaphelyzetben látott napvilágot, hogy a veszély valós. „Sokan nem igazán értik, hogy a fiatalabb generációk számára ez mit jelent” – nyilatkozta a New York Timesnak. Mint mondta: az ő korosztálya „megszületett, és azt mondták nekik: »Oh, amúgy a jövő apokaliptikus lesz, de te csináld csak a dolgod!« Nagyon furcsa.”

Tamara Lindeman (Fotó/Forrás: The Weather Station)

Az énekesnő Toronto vibráns folkszcénájából nőtt ki, de arca talán a televízióból ismerős sokaknak: Tamara Hope néven viszonylag sokat foglalkoztatott gyerekszínész volt. 2008-ban adta ki első kislemezét East EP címmel, rá egy évre pedig első nagylemezét (The Line). 2011-ben Daniel Romano kanadai zenésztársával készítette el első igazán kritikailag is sikeres albumát All of It Was Mine címmel, amivel már egészen Japánig „elturnéztak”. Harmadik nagylemeze, a Loyalty Párizsban készült, és Európában is sokat játszották. A 2017-es, self-titled negyedik rockosabb hangot ütött meg.

Legutóbbi albuma az Ignorance (Tudatlanság) címet kapta, de a szerző korántsem a szó negatív konnotációját akarja hangsúlyozni. Magyarázatul egy Virginia Woolf-idézetet húz elő:

Az írónő 1915-ben jegyezte fel a szavakat, az első világháború idején, utalva rá, hogy ha a jövőt nem ismerjük, akkor akár bizakodhatunk is. A franciában az 'ignorer' ige az alázatos, szégyenkezés nélküli nemtudásra utal. Erre céloz Tamara Lindeman is: az ürességre a remény és a kétségbeesés között.

Az albumon szereplő tíz dal nagy részét egy télen át írta, amikor egyik cikket és tanulmányt olvasta a másik után a klímaváltozásról.

A dalok a gyász, az aggodalom és a tünékeny remény érzeteit hordozzák. Az „Atlantic” c. dalban a vörös napnyugtáról énekel, miközben a beat úgy ketyeg tova, mint egy lejáró stopperóra. A „Wear” c. szerzeményben a beszélő saját jelentéktelenségéről szól: „A világnak nem számít, hogy kifejezem-e, és nem érdekes, hogy akartam-e része lenni.”

Lindeman azt mondja, nem fatalista. Inkább úgy fogalmazna, hogy az album megalkotása, a témáról való gondolkodás felszabadította, eljutott valamiféle kegyelmi állapotba: „Már nem vagyok tagadó. Minél közelebb férkőzöl hozzá [a környezeti válság problémájához], annál kevésbé kísért.”

Tamara Lindeman (Fotó/Forrás: The Weather Station)

Az énekesnő zenéje talán Joni Mitchellére emlékeztet sokakat (már csak azért is, mert Mitchell nevéhez fűződik az aktivista hangvételű „Big Yellow Taxi” című dal). Sokféle hatás tükröződik a lemezen. A „Robber” című dalban például a jazzé: majdnem két perc telik el, mígnem az experimentális hangszeres intro után énekelni kezd a szerző. Rendkívül érdekes, amit a dalszerzésről mondott a Timesnak. „Azt hiszem, a metaforák és érzések, amik elkísérnek egészen a dal megalkotásának befejezéséig mindig bonyolultabbak. Amikor nem sikerül teljesen egy ötlet végére érni, akkor tudok megírni egy dalt.”

A környezetvédelmi téma talán szokatlan választás a popzenében, de nem mondhatjuk, hogy nincs a köztudatban. „Arra jöttem rá a Motown-dalokat vagy Beatlest figyelve, hogy a dalszerzés lényege, hogy megragadsz egy érzést, ami a levegőben van, és dallamot adsz neki” – mondja Lindeman. – „Van ebben egy gyönyörű alkímia.”

^{Források: NYTimes, a művész honlapja, NYlon}